Olyan nincs, hogy minden tökéletes legyen karácsonykor. Hol anyám hisztizik, amiért nincs feldiszitve a fa, mi meg kicsit berúgva röhögünk a családi videókon az öcsémmel, hol a barátom hiányzik, vagy esetleg ki kell hivni a mentőket, mint tavaly a papához, aki a halászlé elfogyasztása után szó nélkül elterült az asztal mellett. Szegény papa, hol van ő már, egy habos felhő szélén csücsül és három angyalka hordja neki szakadatlan a (fél pohár) hideg szódákat... Talán pont ő rendelte úgy, hogy idén rúgjuk fel a megszokást, igy a mamával kettesben nekivágtunk az égnek és repültünk pár ezer kilométert kisfiamhoz meg a kisunokákhoz, a család többi részét meg otthon hagytuk. A tavalyi 7 ember helyett 3 ülte körbe a családi asztalt, de erre próbáltam nem gondolni... Elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz majd ebből, hogy fogja birni a mama, mihez kezdek majd vele, ha nem tetszik neki az utazás. Persze aggódott, megunta, egyszer sirt is, hogy miért is indult el, de alapvetően nagyon bátor volt, egy percig se félt a repülőn, pedig most ült fel először és nem volt vele semmi probléma azon kivül, hogy boldog-boldogtalanhoz magyarul beszélt. Egészen addig, mig valahol az Atlanti-óceán fölött, a budi előtt állva egy idősebb nő válaszolt is neki, s élénk beszélgetésbe elegyedtek, mig a stewardess le nem ültette őket. Most meg örül az unokának és virágzik, én meg drukkolok, hogy ügyesen birja az előtte álló közel 3 hetet, amig megérkezik a tesóm és hazakiséri. Mint a moziban, terelgetjük a 75 éves csajt el-vissza a világban. Tökös, nem?
