Nemsokára megint kicsöngetnek a suliban és kezdetét veszi a VAKÁCIÓ!!! Szinte hihetetlen, hogy ez már a harmadik év volt... Továbbra sem tudom, hogy ez a jövő vagy csak egy szép időszak lesz a múltamból (mert akárhogy is nézem, sok feledhetetlen pillanatom volt már a kölykökkel!), de azért nem rossz érzés így év végén összegezni meg megveregetni a saját vállamat, hogy na, ezt is túlélted!
Persze nem volt könnyű idén se, de azért most jó hallgatni az év végi feleléseket a nyolcadikosaimtól, visszakapni azokat a szavakat, amiket én írtam fel nekik a táblára meg diktáltam le nekik a füzetbe meg fénymásoltam ki a saját füzetemből. Nem is titkolom: bennem él a remény, hogy jövőre valahol azt mondja majd egy kolléga, hogy örülhetsz, fiam, hogy normális magyartanárod volt az ált. isiben. Milyen jó lenne már, nem? Persze ez a 32 főből max 12-re lesz csak igaz meg nem nekem mondják majd, hanem nekik, de akkor is! Vagy ott vannak a hetedikeseim, akiket ha minden jól megy, egy egész négyéves cikluson keresztül végig tudok majd vinni, ők aztán tényleg az enyémek, miattam (is) olyanok, amilyenek! Minden, amit tudnak vagy nem tudnak, az enyém és jövőre ők is mennek... és akkor még a többi lókötőről nem is meséltem- meg nem is akarok.
Fél lábbal a nyárban vagyunk, örökké búcsúzunk meg újrakezdünk, ez szövi át a hétköznapokat, ettől lüktet minden. Hülye, aki azt hiszi, hogy ebbe bele lehet unni csak azért, mert a tankönyv meg az évfolyam adott, aki azt hiszi, hogy szétgyúrt mókusok vagyunk az unalomig ismert kerékben. Nincs két egyforma nap, nincs két egyformán buta vagy okos gyerek, de szeretni őket és szeretve lenni általuk jó... meg persze szívatni se utolsó, mert azért a bőrömből én se bújhatok ki.
