Bár még nem csengett le teljesen a lagziláz házunk tájékán, azt azért már most ki lehet jelenteni, hogy életem egyik legmeghatározóbb napját éltem meg egy hónappal ezelőtt, s mindezt anélkül mondom, hogy belekezdenék abba a mázos-romantikus-csillámporos bullshitbe, amit menyasszonyok a saját "nagynapjukról" szoktak lenyomni az érdeklődőknek. Meg sajnos azoknak is, akiket totál hidegen hagy az egész, de kénytelenek meghallgatni a túlpörgött arát.
Egészen a végsőkig tartottam magam ahhoz az elvhez, hogy a lakodalom egy nagy buli, amit mi szerveztünk magunknak, előtte az esküvőn megfogadjuk, hogy ezután is szeretjük majd egymást, csinosak vagyunk, adunk a népnek enni meg inni, szerzünk egy jó zenekart, aki megtáncoltat minket, utána meg majd felvesszük a friss házasok adókedvezményét, és ennnnnyi. Öröm, bódottá, szerelem, gyermekáldás, rétisas, tugedör forevör.
Persze az utolsó két napban sárkány üzemmódra kapcsoltam mégis és fejhangon visítoztam, ha valami gubanc akadt, aztán amikor péntek este megcsípett egy méhecske, akkor valami tényleg eltört bennem és csak bőgni tudtam kínomban, mert a hipochonder énem allergiától feldagadt fejet és csíkszemet vízionált másnapra... de aztán szombat reggel megittam még egy Calciumot a fodrásznál, és a sminkes már azt mondta, hogy ő ilyen nyugodt menyasszonyt még sose látott, én meg elhittem neki, mert belül már újra laza voltam, mint a Riga-lánc. Az már más tészta, hogy a csaj kétszer annyi ideig tatarozott, mint a próbasmink alkalmával, ezért megcsúsztunk a fotózással és mire felöltöztettek, dörögni kezdett az ég, ami miatt megint lehetett cidrizni, de hát istenem, ilyen ez a menyabiznisz... Nem lett eső, lett jó fotó, siker!
Visszakanyarodva a legmeghatározóbb jelzőre... Soha nem fogom elfelejteni a szőke arcát, mikor először meglátott a menyasszonyi ruhámban. Csak mosolygott, én meg sírva suttogtam neki valamit, mert egy hang se jött ki a torkomon. Aztán amikor a lánykikérésen a vőfély kivezetett az udvarra, ahol ott állt az a sok ember, a rokonok meg a barátok, mindenki tapsolt és gyönyörködött bennünk. Simogatták a lelkemet a tekintetükkel. Aztán az esküvők... Vagy mikor már a lagzin megjelent 3 néptáncos, akiket az én egyik barátom hívott meg titokban, aztán lakodalmi verset szavalt és kiderült, hogy azért jöttek, hogy megtáncoltassák az új asszonyt meg az örömanyákat ... Én olyan büszke voltam, hogy ezek az emberek csak a mi kedvünkért beáldozták a szombat estéjüket és az én barátom izgul, mint a fene, hogy őt nézi 100 ember, miközben szaval, de azért megcsinálta, hogy örömet okozzon. Sikerült... Aztán egészen színpadias körülmények között megérkezett a szőke legjobb barátja is, akiről az utolsó pillanatig úgy tudtuk (bár nem hittük teljesen), hogy nem lesz ott, mert dolgoznia kell és az én új férjem úgy sírt, mint egy gyerek, mikor meglátta a srácot, én meg sírtam, hogy ő sír és egyszer csak ott álltunk egy kör közepén és a násznép összeölelkezve nézte, ahogy táncolunk meg bőgünk. Hagyjuk is a többit, mert volt még vagy 1000 apróság, amit említhetnék és amit úgysem lehet elmondani, mert nekünk jelentett sokat, de éreztük, tudtuk...
Soha nem fogom elfelejteni, hogy mennyit adott érzelmileg ez a nap, hogy mennyire fontosak voltak az emberek és mi mindent kaptunk egymástól is. Mi eddig is ketten voltunk egyek, de amit a "nagynapon" együtt átéltünk, az pótolhatatlan lett volna tengerparti luxusnyaralásos esküvővel meg karibi tanúkkal, pénzzel, pónilóval meg szocpol miatt aláírt házassági anyakönyvi kivonatokkal.
A "beszámoló" persze nem lenne teljes, ha nem vallanám be azt is, hogy ez az esemény nemcsak adott, hanem el is vett 1-2 embert tőlünk, ahogy az már lenni szokott, de azt hiszem, kellenek az ilyen pofonok(?) jelzések az élettől, hogy tudjuk, hogy hányadán állunk a minket körülvevőkkel. Ezt is ajándéknak kell tekinteni, menjen, akinek erőszak a disznótor. Én ezt félre tudtam tenni, ehelyett csak arra tudok gondolni, hogy sok emberrel mennyivel szorosabbra fűzte a rokonságot, barátságot ez az esküvő, hogy olyanok is felkerestek, visszatértek az életembe, akikkel korábban lazább volt a kapcsolat, segítettek, velünk örültek és írtak, hívtak, aznap meg eljöttek vagy nem jöttek, de érezhetően fontosak voltunk nekik. Jó érzés, na. Mindenkinek sok ilyen napot kívánok együtt a szeretteivel!
