10 évet húztam le két kollégiumban. A gimiben négy évig ugyanaz a három lány volt a szobatársam, és a kisebb súrlódásoktól eltekintve szerettük egymást. Az élet rég elsodort minket egymás mellől, de mindig szeretettel gondolok rájuk.
Az egyetemen annyira más a koli. Már csukott szemű kismacska, naiv, elsős koromban is azért sírtam, hogy mennyire hiányzik belőle a szeretet. Imádtam azt a helyet, de nem volt biztonságos, most sem az. Az emberek csak sodródnak, állandóan változnak a viszonyok és az iszonyok. Soha nem tudhatod, hogy mikor támadnak hátba, vagy mikor karolnak fel teljesen váratlanul. Vagy mikor felejtenek el három nap alatt. Egyszer elmenekültem tőle, de aztán csak visszatértem. Akartam. Meg muszáj volt.
Most már jó ideje szenvedés megosztani a teret, és főleg azért fáj ez, mert tehetetlen vagyok, az emberi kapcsolataim sínylik meg azt, hogy én már nem tudok így lakni, és csak nézem, ahogy omlanak össze a falak. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem lenne szabad ott laknom, de ezen tudok és akarok spórolni, nem máson. Ha látnám, hogy egy albérletben jobb lenne, talán lépnék, de azontúl, hogy drágább, az ismerőseim nagy része az albiban is szenved a lakótársaktól, a szomszédoktól vagy a környéktől, és ugyanúgy valaki más szájában lakik, mint a koliban. Max. nem a konyhában szarik, mint mi, de szenved. Mindenki szenved.
Utálom magam, amiért a nulla alá süllyedt a toleranciám azokkal szemben, akikkel valamilyen szinten osztozkodni kell az életen (ez nem normális), utálom, hogy ezért utálnak, és utálom azokat, akik elítélnek engem ezért, vagy tanácsokat próbálnak osztani azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene alkalmazkodni másik 2-30-100 emberhez.
Nem, senkinek még csak fogalma sincs róla, aki nem élt így, aki nem élt ennyit így. 11 nővel, 3 fiúval, ezeknek barátaival és barátnőivel, illetve egy háznyi holland nővel lakom tíz éve. Elég volt. Ezek után még mindig hiszek benne, hogy jó helyen élünk, az emberek alapvetően jók és mindenki hoz valami új színt az életembe, de annyira vágyom már a magánéletet, hogy azt szavakkal elmondani nem is lehet.
Várom azért, hogy megnyugodjak és hogy újra kedves tudjak lenni azokkal az emberekkel is, akik egészen közel vannak hozzám térben és lélekben. Várom, hogy jobb ember lehessek, mert nem akarok ilyen lenni, mint amilyen most vagyok. Ideje lesz elbúcsúztatni a frusztrációt, a sérelmeket és a szorongást. Várom az október végét, na. Tudom, hogy túl sokat foglalkozom ezzel a lakóhely témával, de sok baj gyökere ez, és ezzel (is) kiutat keresek. Addig is, ne haragudjanak rám azok, akik úgy érzik, hogy van okuk erre. Igyekszem jobb lenni!
Ha a gyerekkoromra gondolok, akkor az Antall József miatt félbehagyott Kacsamesékre, a cumis nyakláncokra, a Cerka jégkrémre, a Csipet csapatos kitűzőmre, a gumibogyó szörpre vagy a soha meg nem kapott sütibabára gondolok. A Kaktusz jégkrémre, a rózsaszín biciklimre és a délután ötkor kezdődő, PRO7-es Tom és Jerry-re gondolok. Arra viszont én se emlékeztem, hogy ennyi mindent magunk mögött hagytuk az előző évezredben. Annyival könnyebb volt fa rudakból bunkert építeni, mint a társadalmi felelősségvállalásról prezentációt készíteni. Miért nem építhetek többé várat a kakaós homokból? Felnőni nehéz és szomorú. Ha legalább a rugós béka meglenne vagy kapnék egy sütibabát... talán én se lennék ilyen gondterhelt....
