El se tudom mondani, hogy mennyivel jobb érzés az ágyból figyelni a hóesést, mint tegnap arra ébredni, hogy szakad a hó, nekem államvizsgázni kell, és a háttérben odakintről valami sátáni zaj hallatszik, amit az építkezésből fakadó kopácsolás és a szomszédos óvoda keveréke szolgáltat. Egészen morbid, amikor ütik a vasat és közben ötven gyerek ordít szívet tépően ja, hogy "Hajrá Leventeeeeeeeeeee! Futáááááááááássssz!"
Én ma már diplomás ember vagyok, de ennek még nem volt időm örülni, mert be kellett rúgnom egy sörtől a Klubban, aztán tanítani menni, aztán edzésre menni, aztán hazajönni, és enni és enni és enni. A szőke azt mondta, hogy úgy eszek, mint valami árva gyerek, aki még sose látott kaját. Könyörgöm, a szőnyegről is úgy keltem fel a tornateremben, mint egy megfáradt öregasszony, és a vége-nyújtás közben nem vettem észre, hogy már mást csinálunk, mert törökülésben dőltem a föld felé. Aztán mikor felnéztem, felnevettem, az edző meg visszanevetett, hogy "nem maradtál le semmiről, nyugi". Amúgy jó ugrálni, vidám vagyok tőle. Ott el lehetett felejteni, hogy megint milyen gecik voltak az iskolában. Ezúttal nem velem, de azért elszomorított. Nem fáj a szívem ezért az egyetemért, az már egyszer biztos.
Alig várom, hogy hétvégén átadhassam a Papának a lila szakdogámat. Nem fogja elolvasni, de legalább olyan helyen lesz, ahol fontosnak találják, és szeretettel őrzik. A másikat megtartom magamnak, arra én is büszke vagyok. Szerettem.
