Boldogtalan vagyok. Tele vagyok félelmekkel. Frusztrált vagyok. Várok/vágyok valamire, és állandóan azzal kínzom magam, hogy valamiről lemaradok. Rohannék valahova, de közben csak egy helyben topogok. Néha elégedett vagyok, de leggyakrabban zavarodott vagyok.
Kezdjük ott, hogy nekem van már egy blogom, de ott nem érzem magam biztonságban. Nem olvassák sokan, mégse tudok vele őszinte lenni, mert az olvasóim többsége ismer, és most már nem szeret. Nem tudok előttük magam lenni, nem akarom őket beavatni, mégis valami kényszerít, hogy írjak, és fuldoklom, amikor nem lehet. Mert olvassa a szomszéd, olvassa a család, olvassa az ismeretlen ismerős, az egykori jóbarát, az ellenség és a cimbora, a fiúm, és annyi düh van bennem, annyi elfojtott félelem és ki nem sírt könny, hogy nem tudok mindig jófej lenni, sőt, a blogommal szeretek kifejezetten bunkó lenni. Azért van, hogy az élet ne fájjon, és hogy panaszkodhassak és kitárulkozhassak, de az ottani emberekben félek megbízni és önfeledten fecsegni. Úgy érzem megfojtja az élet azt a tűzrőlpattant, vicces lányt, akit ott felejtettem 2010 nyarán az egyetem kapujában.
Nem, nem azért, mert dolgozni kezdtem, hanem azért, mert nem, és mert nem változott semmi, pedig mindennek meg kellett volna. Hát ezért vagyok dühös, és remélem Panaszkával kilábalunk a bajból, és rendbe jövök testileg-lelkileg.
Panaszka! Kérlek engedd, hogy panaszkodjak neked!*
*Kedves Hölgyeim és Uraim! Az antik műveltségű olvasóimnak bizonyára feltűnt az invokáció és az enumeráció rögtönzött használata az eposzom elején. Kérem, imádjanak érte és a görög tragédiába illő bevezetés után ne vegyenek komolyan egy percig sem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése