tanévzáró

Tegnap még nyár volt, amikor bementem a szabóervinbe, de tél lett, hideg ősztél, mikor kijöttem onnan. Kb. három óra telt el e kettő között, csak úgy jelezném. Nem tudott nem magával ragadni a már megint itt vagyok?!?!?! érzés, pedig egész jól éreztem magam, érdekelt, amiről olvastam (persze rohadtul nem azt, amit kellett volna). Ma úgy terveztem, hogy a suliban folytatom ezt a tevékenységet tovább, ha már úgyis benn kell ülnünk. Nem így alakult, de ez csak annak köszönhető, hogy a vezetők ismét elégtelenre vizsgáztak a plebsszel való kommunikációból. A faliújságról tudtam meg, hogy kvázi ellehetetlenítettek az egyébként is szarul fizetett és meg sem becsült munkámban. Most ezt nem fejteném ki, hátha tudják használni a guglit, de a lényeg, hogy az egyik kedvenc kollégám (a kis pénz kis focis) feltett lábakkal eltöltött kellemes, ámde lusta tanévet javasolt nekem, én meg megspékelem azzal, hogy fizetett munkahelykeresési időszakot csinálok belőle. Remélem holnap még ezt a szart is elveszik és akkor holnapután nem szabadságra megyek, a nyári szünetre, amit mindenki kurvára irigyel a tanároktól, hanem kibaszott munkanélküli leszek.

Egy hét leforgása alatt kicsúszott a talaj a lábam alól, és még a számítógépem is olyan hangerősségen zúg, mintha épp egy traktoron ülnék. Hát, rohadtul nem szórakoztató, de még csak nem is kábító. Talán a bénító szót tudnám használni. Közben még csak sírni sem tudok, mert ez egy jel, hogy szar helyen vagyok, szar az út, amin haladok és össze kell kapnom magam, hogy másfelé szaladjak. Egy olyan úton, ami nekem való és amiből pénzünk is lesz.

Azért az jól esett, hogy a kollégáim egy jó része (azok, akikkel konkrétan együtt tanítottam osztályokban vagy az ő gyerekeiket tanítottam) odajött, sőt az egyik még próbál is rábeszélni, hogy az ellehetetlenítettet is fogadjam el, mert helyem van ezen a pályán. Tudjátok, lehet ezt jól csinálni, érdemes is, még akkor is, ha mindenki őrültnek tart miatta, de megtérül apró emberektől jövő még apróbb megnyilvánulásokban. Mint pl. az a kisfiú, aki egész évben nem figyelt, mert egyszerűen képtelen figyelni, de egyébként meg okos és tehetséges, de van a fejében valami csap, amitől nem tud az iskolára figyelni. Fantáziadús, élénk, bájos, ügyes és udvarias, hát figyelmen kívül tudtam hagyni, hogy soha nincs időre házija vagy könyörögni kell neki mindenért. Elfelejtette, mindig mindent. Ma odajött kipirult arccal és a kezembe nyomott egy szál sárga gerberát, hogy megköszönje az egész éves munkámat. Ezt mégse felejtette el és volt szülő, akinek ez fontos volt. Én meg mondtam, hogy ne számítógépezzen sokat, de pihenjen és olvasson a nyáron és megpusziltam. Mert tudok öt perccel a faszkodás után újra ember lenni az emberrel, de ehhez az ilyen tiszta lelkek kellenek. És meg tudtam vigasztalni a síró kislányt, aki meg már tudta, hogy jövőre nem leszek velük úgy.

Az a baj, hogy ezzel az új szituval előállt az a helyzet, hogy már nem tudom azt gondolni, amit tavaly télen, mikor bejött egy-egy jó hirdetés, hogy "de mi lesz a gyerekekkel?". Mi lenne? Semmi. A vezetőknek úgyse ők számítanak, sírjanak. Ez nem szakmai döntés, mi a főállású kollégákkal kell, hogy dolgozzunk elsősorban. Nem elvesszük a szakos óráidat, csak másnak adjuk. Ja kösz.

Az ugye már most világos, hogy a fasznak megint a rosszabbik végére kerültem, csak azt nem tudni még, hogy ez már teljesen a vége vagy pedig még csak félúton járok?

Jut eszembe, ez még nem a vég, ugyanis holnap képesítő vizsgám lesz, a vizsga, ami után kimondhatja egy minimum háromtagú bizottság, hogy én immáron tanárrá értem. Annyira ironikus és egyben szánalmas. Ezt a sztorit is csak az élet írhatta.