Személyiségfejlesztés

Mennyire jó lenne magam mögött hagyni minden rosszat, és tiszta lappal, kedvesen, lelkesen új életet kezdeni! Saját magam ellen kell harcolni, és engem legyőzni nehezebb, mint hittem.

Past passed away

Ha a gyerekkoromra gondolok, akkor az Antall József miatt félbehagyott Kacsamesékre, a cumis nyakláncokra, a Cerka jégkrémre, a Csipet csapatos kitűzőmre, a gumibogyó szörpre vagy a soha meg nem kapott sütibabára gondolok. A Kaktusz jégkrémre, a rózsaszín biciklimre és a délután ötkor kezdődő, PRO7-es Tom és Jerry-re gondolok.  Arra viszont én se emlékeztem, hogy ennyi mindent magunk mögött hagytuk az előző évezredben. Annyival könnyebb volt fa rudakból bunkert építeni, mint a társadalmi felelősségvállalásról prezentációt készíteni. Miért nem építhetek többé várat a kakaós homokból? Felnőni nehéz és szomorú. Ha legalább a rugós béka meglenne vagy kapnék egy sütibabát... talán én se lennék ilyen gondterhelt....

Szarban a haza

Egész nap görcsben van a gyomrom. 

Folyamatos konfliktus van köztem és a családom között, amiért megállás nélkül azt sulykolják belém, hogy én egy semmirevaló, szar ember vagyok, holott ők engem tisztességre neveltek, szeretetben, és mindent megadtak nekem. Hogy abban hol a szeretet, hogy a nap 24 órájában azt hányják a szememre, hogy mi mindent nem értem el az életben és mások miben jobbak nálam, mennyivel tartanak előbbre, mint én, illetve hogy szerintük én mit miért nem érdemlek meg, azt nem tudom. Soha nem tudunk nekik megfelelni az öcsémmel, sőt, jó ideje már nem is akarunk, és ez bosszantja is őket marhára. Az igaz, hogy valóban megkaptunk mindent, ami kellett, de nem gondolom, hogy ez kompenzálja a lelki terrort, amit el kell viselnünk itthon. Persze anyám napokig bőgne, ha ezt a véleményt elolvasná- még szerencse, hogy nem fogja. Nem értenek meg, és nem is akarnak, én meg nem tudom elfogadni, hogy 24 évesen irányítgatni akarnak az élettapasztalatukra és a szülők irányában tanúsított tiszteletre hivatkozva. Én nem akarok más emberek elvárásai és az általuk kitalált ideális életszemléletek szerint létezni, felejtsék is el nyugodtan.

Feszült vagyok a csütörtöki próbanap miatt is. Az Áhított Munkahely már a negyedik akadályt görgeti elém, és félek, hogy az utolsó körben fogok elbukni, és ez egy újabb támadási felület lesz itthon, amivel lehet basztatni, és egy újabb kudarc, amit nekem fel kell dolgoznom. A legszarabb az egészben, hogy úgy tartják bennem az érdeklődést három hónapja, hogy közben nem mondanak az égvilágon semmit. Nem tudom kit keresnek, hogy milyenek a többiek, hogy mi a véleményük rólunk, hogy van-e már tuti befutó vagy nagyon kiegyenlített a küzdelem. Az nyilvánvaló, hogy tetszem nekik, máskülönben rég kiejtettek volna vagy be se válogatnak, de ezenkívül egy morzsányi visszajelzést se kaptam, leszámítva persze a hr-es kitüntető figyelmét, mikor összekevert egy másik emberrel, és érzékeltette, hogy őt igazán nem zavarja, hogy én bolond vagyok. Jaj, én meg vagyok ijedve, hogy egy egész osztály kivonul a cégtől, és végighallgatják a makogásomat a munkahelyükről. Take it easy, lehengerlő leszek az üzleties megjelenésemmel.... Annyira félek.

Már megint a lakóhely

10 évet húztam le két kollégiumban. A gimiben négy évig ugyanaz a három lány volt a szobatársam, és a kisebb súrlódásoktól eltekintve szerettük egymást. Az élet rég elsodort minket egymás mellől, de mindig szeretettel gondolok rájuk.

Az egyetemen annyira más a koli. Már csukott szemű kismacska, naiv, elsős koromban is azért sírtam, hogy mennyire hiányzik belőle a szeretet. Imádtam azt a helyet, de nem volt biztonságos, most sem az. Az emberek csak sodródnak, állandóan változnak a viszonyok és az iszonyok. Soha nem tudhatod, hogy mikor támadnak hátba, vagy mikor karolnak fel teljesen váratlanul. Vagy mikor felejtenek el három nap alatt. Egyszer elmenekültem tőle, de aztán csak visszatértem. Akartam. Meg muszáj volt. 

Most már jó ideje szenvedés megosztani a teret, és főleg azért fáj ez, mert tehetetlen vagyok, az emberi kapcsolataim sínylik meg azt, hogy én már nem tudok így lakni, és csak nézem, ahogy omlanak össze a falak. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem lenne szabad ott laknom, de ezen tudok és akarok spórolni, nem máson. Ha látnám, hogy egy albérletben jobb lenne, talán lépnék, de azontúl, hogy drágább, az ismerőseim nagy része az albiban is szenved a lakótársaktól, a szomszédoktól vagy a környéktől, és ugyanúgy valaki más szájában lakik, mint a koliban. Max. nem a konyhában szarik, mint mi, de szenved. Mindenki szenved.

Utálom magam, amiért a nulla alá süllyedt a toleranciám azokkal szemben, akikkel valamilyen szinten osztozkodni kell az életen (ez nem normális), utálom, hogy ezért utálnak, és utálom azokat, akik elítélnek engem ezért, vagy tanácsokat próbálnak osztani azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene alkalmazkodni másik 2-30-100 emberhez. 

Nem, senkinek még csak fogalma sincs róla, aki nem élt így, aki nem élt ennyit így. 11 nővel, 3 fiúval, ezeknek barátaival és barátnőivel, illetve egy háznyi holland nővel lakom tíz éve. Elég volt. Ezek után még mindig hiszek benne, hogy jó helyen élünk, az emberek alapvetően jók és mindenki hoz valami új színt az életembe, de annyira vágyom már a magánéletet, hogy azt szavakkal elmondani nem is lehet. 

Várom azért, hogy megnyugodjak és hogy újra kedves tudjak lenni azokkal az emberekkel is, akik egészen közel vannak hozzám térben és lélekben. Várom, hogy jobb ember lehessek, mert nem akarok ilyen lenni, mint amilyen most vagyok. Ideje lesz elbúcsúztatni a frusztrációt, a sérelmeket és a szorongást. Várom az október végét, na. Tudom, hogy túl sokat foglalkozom ezzel a lakóhely témával, de sok baj gyökere ez, és ezzel (is) kiutat keresek. Addig is, ne haragudjanak rám azok, akik úgy érzik, hogy van okuk erre. Igyekszem jobb lenni!

Az alföldi zsidó asszony

A szőke túlságosan is beilleszkedett a családba. Olyan profi szinten poénkodik az ex-családunkon, mintha ismerte volna őket. Az előbb szó szerint ezt az üzenetet kaptam tőle:

"Mögöttem egy néni ül, aki már reggel óta úton van, Békés megyéből :) De nem néz ki zsidónak, szóval nem hozzátok megy."

"Köszönjük, hogy felneveltétek....!"

Grey's anatomy

Azt szeretem a Grace klinikában, hogy lehet bármennyire húzós a műszak, mindig van idő dugni a kórházban! Ez egy jó munkahely!