Gyerekszáj, ha kinyílik

Elmélyülten magyaráztam az anyanyelv fontosságáról az ötödikeseknek, amikor az utolsó padban feltette a kezét egy kisfiú. Én megálltam, és bólintottam, mire a gyerek így szólt:

Tanárnő, a padtársam idehányt!

És valóban, átlátszó róka költözött az osztályba, én meg röhögés helyett csak annyit tudtam kérdezni, hogy:

De hát mi történt?

Mire a fiú:

Félrenyeltem.

???????????????????????

Még volt hátra tíz perc, de nem akartam hagyni, hogy elblicceljék az óra végét, ezért mondtam nekik, hogy tessék megszokni az állatot, ha már egyszer idehozták bírják ki szünetig, majd akkor szerzek takarító nénit. El is indultam érte, de persze nem volt sehol, úgyhogy a portás felírta magának lenn, hogy ha lát takarítót, akkor szólni kell neki, hogy várja egy hányás a második emeleten. Közben találkoztam az osztályfőnökkel is,  akinek elmeséltem az órán történteket. Boldogan gratulált, hogy bár még túl se vagyok az első héten, de már beleokádtak az órámba, pedig neki ez tíz év alatt se jött össze. Aztán elrohantam, mert közben beírtak helyettesíteni a nyolcadikasokhoz, ahol azt mondta nekem egy legény, hogy:

Tanárnő, maga így már öt perc után is jobban tetszik, mint A. néni a másfél év alatt.

Hazafele menet a portás elmesélte, hogy mivel nem lett takarítónő, lement hozzá egy kissrác, akinek adott egy rongyot, és mondta neki, hogy szedje fel a rókát azzal, de véletlenül se hozza vissza, csak bassza ki nyugodtan a kukába hányásostul-mindenestül. 

Bár hullafáradt vagyok a költözés meg a beköltöztetés miatt, de mindennap úgy jövök haza, hogy körbevigyorgom a fejem a kölykök baromságain. Ennyi szívből jövő, ártatlan hülyeséget évek alatt se hallasz máskor. Persze biztos lesz majd egy csomó problémám meg minden, de egyelőre jó velük lenni.