Úgy tűnik, hogy az egyensúly lényege mégiscsak az, hogy valaminek mindig el kell romlania, ha egy másik fronton helyrejöttek a dolgok és van okunk a boldogságra, elégedettségre. Kicsit már megnyugodtam vagy talán beletörődtem a helyzetbe az első sokk után, de azért így is nehéz elengedni a boldog gyermekkort. Meg egyáltalán hogy lehet abba beletörődni, ha közlik, hogy a nagypapád halálos beteg és heteken belül elmegy? Jobb ez így, mert van időd elbúcsúzni, az utolsó szavakat kimondani? Egyáltalán kimondjuk-e a szavakat? Hogy lehet valakinek azt mondani, hogy szia, Isten veled, mikor még él? Ugyan nem mondta ezt egyikünk sem, csak tudjuk mind és kész. Hogyan lehet elfogadni, hogy egy szellemileg teljesen ép embernek esélye sincs, hogy velünk maradjon, mikor még maradna? Hogy lehet kézen fogni a mamát, aki 55 évig élt vele, hogy gyere, te most már egyedül leszel nemsokára, de attól még az élet megy tovább, mert szükségünk van rád? Hogy lehet ezt végignézni és a halálnak asszisztálni?
Milyen szerencsés vagyok, hogy 27 évig gyerek maradhattam s ti velem maradtatok! Remélem könnyen el tudja majd érni a túlsó partot, ahonnan majd figyel minket. A leghülyébb, s egyben legszomorúbb helyzetek egyike, hogy egyszerre próbálsz reménykedni, elbúcsúzni, beletörődni és a szép halálért imádkozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése