Kicsit úgy érzem mostanában, mint aki nem is a saját életét éli, csak nézi kívülről, hogy mi történik vele. Az éjszakák álomtalanok, a nappalok most épp üresek az évzárás miatt. Utálom az átmeneti időszakokat, amikor nem tudom, hogy mi lesz a következő lépés. Ha arra gondolok, hogy az élet hátralevő része ebben telik majd, amit most csinálok, az kétségbe ejt, ha meg arra, hogy mekkorát változhat a sorsunk bármelyik percben, akkor meg attól borul a bili. Szeretem a nemszeretemet és utálom a jót, olyan mintha örökké magammal küzdenék, bár azt hiszem, ez valójában tényleg így van, és ez igaz az életem minden területére. Néha jó lenne tudni, hogy mikor teszünk jót magunknak, s kicsit felgyorsítani az eseményeket, közben meg legszívesebben megmaradnék 25 éves álmodozó gyereknek. Félek, hogy elfogy belőlem a gyerek, ha nem vigyázok. Ugye vigyázok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése