Amúgy nem vagyok depis, csak elég sok dolog jár a fejemben mostanság, próbálunk okosan tervezni és sajnos se a szőke, se én nem érzem azt, hogy képességeinknek megfelelő pozícióban vagyunk, ahol rengeteget lehet tanulni, van hova fejlődni, van motiváció és érdemes küzdeni. Én érzek ugyan motivációt magamban, de nem a munkahelyem miatt, hanem a gyerekek miatt, a szőke meg érezne a munkája miatt, ha valaki hajlandó lenne vele együtt érezni. Azt hiszem valahol itt tartunk most, és ezért van gombócban a gyomrom pár napja.
Lelkesedésből meg nem lehet megélni, bár panaszra nincs okom, mert nem ott tartunk, hogy fel fog kopni az állunk, de azért jobban örülnék, ha nem az értéktelen fos melókat fizetnék meg (nyilván nem az orvosokra, kemény munkával megszerzett mérnöki diplomákra, stb. gondolok) szemben az olyanokkal, ahol értéket teremtesz (most nem nagyképűségből, de az enyém elméleti és gyakorlati síkon is ilyen-- lehetne). Miért kell azon gondolkoznom, hogy hogyan maradhasson megtakarításom amellett, hogy veszünk egy halom bútort a lakásba, hogy kifizetjük a lagzit meg csak úgy simán élvezzük, hogy fiatalok vagyunk és van lyuk a seggünkön? Miért kell plusz munkahely meg plusz ezmegazmegamaz ahhoz, hogy ezt megkaphassuk? Én így is nagyon szerencsés vagyok: a családom gondoskodott rólam az egyetem végéig, mindenféle hitel meg teher nélkül léptem ki az életbe, kaptam egy majdnem teljesen kifizetett lakást, együtt élek egy fiúval, akire 4 éve bármikor bármiben számíthatok, pedig mi ketten aztán már sok mindenen átmentünk egymás kezét fogva., amin sokan sosem fognak. Szerencsés vagyok, és sosem voltam olyan, akinek nem elég a világ minden kincse sem, mert el tudja költeni minden szarra és mégis okoskodnom kell. Unom. Mindenki mongyjonle!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése