Ez sport!

Üdítő látvány mosolygó elemzőket, riportereket látni egy elvesztett magyar meccs után!!!

Végre egy sport, ahol nem gyökérhajú, paraszttetkós, baltaarcú szánalmas kis köcsögök magyarázzák a bizonyítványt a nevetséges kis rugdosódásaik meg 100 perc zöld pályán sétálgatás után, a 30 szavas szókincsükkel, zsebükben a milliós fizetéssel, karon a szőke nővel meg a kamurolexszel, hogy hátőőnekiálltunkbuzizniaztánjöttegysirályésmegpattantahátánalabda. Szánalom, hogy a focira egy fillért, akár egy percet is áldozunk, miközben a vizesek sorozatban szétnyerik magukat minden tornán! Érdemtelenül agyontámogatott exfocis nemzet, felejtsd el magad, a kék medencében van a jövő!!!! Női bronz, férfi ezüst, cso-dá-la-tos, nagyon büszke vagyok!!!!!

Mától életem egyik célja lesz sokdiplomás vízilabdás fiúkat szülni, aztán fehér kosztümben meg kalapban zokogni a himnusz alatt, mikor a gyárekek EB-t, VB-t meg olimpiát nyernek a haverokkal úgy 20-30 év múlva. Vagy a lánybúcsúmra megkapni a fél vízilabda csapatot. Én nem vagyok telhetetlen. Szép volt, fiúklányok, ma is jó érzés magyarnak lenni!

bittersweet

Mióta vége a sulinak, minden éjszaka intenzíven álmodok, sokszor rosszakat meg furcsákat is. Egészen érdekes állapotban vagyok emiatt, főleg hogy előtte hétvégén meg szünetben is álomtalan álmokat láttam. Vajon ez most a kipihentség vagy a szorongás jele? Jó vagy rossz? 

.oliday

Most már tényleg jó lesz, hogy vége lesz a sulinak, mert a saját haszontalanságom kezdett végtelenül untatni, azonnali környezetváltozásra és új impulzusokra van szükségem. Konkrétan semmi nem történt az elmúlt két hétben azonkívül, hogy délelőtt bemásztam semmit tenni, délután meg életben tartottam magam meg a környezetem.  Holnap rám szakad 7 hét szabadság, azt hiszem ideje megváltani a világot!!!!!

göröngyös 2.

Persze az megint egy másik kérdés, hogy én magamban is látom a hibát, sokkal törtetőbbnek, erőszakosabbnak, karrieristának kellene lenne, taposni, hazudni, értékekkel és értelemmel nem törődni vagy megalkudni és az elveket háttérbe szorítani. Biztos fog ez még alakulni, meg tényleg nincs semmi veszve, kitapossuk mi a magunk útját, csak hát az ember látni akarja a jövőt meg lassítani a szép pillanatok múlását, tekerni a szart. Nehéz. Gondolom ez a felnőtt lét. Inkább leszarom a lentieket és örvendezem, hogy már csak két hét meló, aztán jön az igazi nyári szünet. Yeeee! Kezdetnek nem is rossz...

göröngyös

Amúgy nem vagyok depis, csak elég sok dolog jár a fejemben mostanság, próbálunk okosan tervezni és sajnos se a szőke, se én nem érzem azt, hogy képességeinknek megfelelő pozícióban vagyunk, ahol rengeteget lehet tanulni, van hova fejlődni, van motiváció és érdemes küzdeni. Én érzek ugyan motivációt magamban, de nem a munkahelyem miatt, hanem a gyerekek miatt, a szőke meg érezne a munkája miatt, ha valaki hajlandó lenne vele együtt érezni. Azt hiszem valahol itt tartunk most, és ezért van gombócban a gyomrom pár napja. 

Lelkesedésből meg nem lehet megélni, bár panaszra nincs okom, mert nem ott tartunk, hogy fel fog kopni az állunk, de azért jobban örülnék, ha nem az értéktelen fos melókat fizetnék meg (nyilván nem az orvosokra, kemény munkával megszerzett mérnöki diplomákra, stb. gondolok) szemben az olyanokkal, ahol értéket teremtesz (most nem nagyképűségből, de az enyém elméleti és gyakorlati síkon is ilyen-- lehetne). Miért kell azon gondolkoznom, hogy hogyan maradhasson megtakarításom amellett, hogy veszünk egy halom bútort a lakásba, hogy kifizetjük a lagzit meg csak úgy simán élvezzük, hogy fiatalok vagyunk és van lyuk a seggünkön? Miért kell plusz munkahely meg plusz ezmegazmegamaz ahhoz, hogy ezt megkaphassuk? Én így is nagyon szerencsés vagyok: a családom gondoskodott rólam az egyetem végéig, mindenféle hitel meg teher nélkül léptem ki az életbe, kaptam egy majdnem teljesen kifizetett lakást, együtt élek egy fiúval, akire 4 éve bármikor bármiben számíthatok, pedig mi ketten aztán már sok mindenen átmentünk egymás kezét fogva., amin sokan sosem fognak. Szerencsés vagyok, és sosem voltam olyan, akinek nem elég a világ minden kincse sem, mert el tudja költeni minden szarra és mégis okoskodnom kell. Unom. Mindenki mongyjonle!

ez vajon a hányadik kapunyitási pánikom?

Kicsit úgy érzem mostanában, mint aki nem is a saját életét éli, csak nézi kívülről, hogy mi történik vele. Az éjszakák álomtalanok, a nappalok most épp üresek az évzárás miatt. Utálom az átmeneti időszakokat, amikor nem tudom, hogy mi lesz a következő lépés. Ha arra gondolok, hogy az élet hátralevő része ebben telik majd, amit most csinálok, az kétségbe ejt, ha meg arra, hogy mekkorát változhat a sorsunk bármelyik percben, akkor meg attól borul a bili. Szeretem a nemszeretemet és utálom a jót, olyan mintha örökké magammal küzdenék, bár azt hiszem, ez valójában tényleg így van, és ez igaz az életem minden területére. Néha jó lenne tudni, hogy mikor teszünk jót magunknak, s kicsit felgyorsítani az eseményeket, közben meg legszívesebben megmaradnék 25 éves álmodozó gyereknek. Félek, hogy elfogy belőlem a gyerek, ha nem vigyázok. Ugye vigyázok?