Minden héten van pár mélypont, amikor a kétségeim elnyomják a bennem uralkodó szimpátiát. A gyakornoki helyen olyan lehetek, mint egy gyerek, teljesen átmozgatják az agyamat, a fantáziámat, és szeretek a munkatársaimmal lenni. Még a monotonabb feladatok se unalmasak. Csak...
A héten az egyik főnök elkapott, hogy röpke interjút kérjen, hogy érzem magam, mit gondolok a helyről, stb. és tényleg csupa jó jutott eszembe, de elmondtam neki is, hogy nekem fizetés kell és biztonság kell, nekem el kell kezdenem az életem. Ő meg mondta, hogy szeretnének megtartani maguknak és accountot nevelni belőlem, és jó munkaerőnek tart bla bla. Csak... csak nem tud megígérni semmit.
Ma reggel Angyalföldön voltam állásinterjún. A hr-s kérdésére, mely szerint mi demotivál engem a munkával kapcsolatban, azt feleltem, amit őszintén gondolok és ami egész reggel a fejemben harsogott: EGY ÓRA AZ ÚT ITTHONRÓL, BASZKI. Ő meg olyan arcott vágott, mintha szellemet idéztem volna véres rongyokra, és flegmán azt felelte, hogy ő járt be Gazdagrétről, 50perc volt az út, én meg még közelebb is lakom, azaz 40perc alatt itt lehet lenni. Gondolom kocsival... A cég amúgy szimpi, profi, de 1 egész óra az út. A szőke szerint ennyi idősen nem válogathatunk, de egyszerűen nem tudok másra gondolni, mint hogy fel ne vegyenek basszus, mert ez azt jelentené, hogy reggel 7kor már le kellene lépni itthonról, és a csaj finoman érzékeltette, h ez nem állami szektor, azaz a fél5-ös műszakzárás csak tájékoztató jellegű...
Visszafelé kidörzsölte a csizma a lábamat, meg a mellettem elhaladó suttyó beszólt, hogy IGEN JÓ VAGY. Cigányok, panel, suttyók, egy óra utazás, hát kell ez nekem?
Különben is vérezne a szívem a gyakhelyért. Igen, azért ahol alig fizetnek. Hát én se vagyok normális.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése